Legfrissebb bejegyzések
Címkefelhő
Feedek
Megosztás

67

0

A ma reggelt azzal kezdtem, hogy háromszor megnéztem a telefonom, hogy nem csak hallucináltam-e a tegnapi telefonról. Kivettem péntekre a szbadságom, és próbálok mély levegőt venni, megnyugodni és nem tudomást venni a körülöttem lévő dolgokról, csak arra koncentrálni, hogy végre van valami halvány reménysugár. Ha összejön, az megint egy kemény forduló lesz, de végre lesz motivációm hozzá. Onnantól pedig indul az újratervezés, nagyon sok minden lesz, amit rendbe kell tennem. Nagyon félek, de ez a "jó" fajta félelem, ami csak az ismeretlen dolgoktól szól. Fiatalabb koromban nem agyaltam túl az ilyesmit, csak fogtam a sátorfám, és irány a nagyvilág, de már elég máshogy működök. Az elmúlt hat év alatt kilátástalaul belecsöppentem egy olyan világba, ami mindent megtett, hogy elvegye tőlem a kitörés lehetőségét, és rettenetesen belefáradtam, és hozzászoktam, nehéz már elképzelni, hogy valami más is lehet. Nagyon idegen érzés az, amikor hat évnyi megszokás az egyik pillanatról a másikra megszűnik, és belecsöppenek valami telejsen újba. Rettegek és izgulok. A péntektől nem félek, abban elég magabiztos vagyok. Sokkal inkább aggaszt az, ami utána jön. Nem emlékszem már, milyen érzés mondjuk felmondani, és ilyen hosszú idő után még nem is volt rá példa az életemben. Ennyi idő alatt épül az emberbe egy kis Stockholm-szindróma is, ami megnehezíti a dolgot. Olyan az egész, mint egy szakítás egy elhalófélben lévő kapcsolat során, amit szeretnél megmenteni, de a másik félen látod, hogy reménytelen, és nincs értelme küzdeni érte. Próbálod győzködni magad, és újra és újra adni egy utolsó és utolsó utáni esélyt, hogy hátha, de ha nem akarod a saját sírod ásni, előbb-utóbb kénytelen leszel belátni, hogy az egyetlen helyes döntés befejezni. Bármennyire is kimondhatatlanul gyűlölöm az egészet, rémes érzés lesz. Viszont az is biztos, hogy akkor hatalmas kő fog leesni a szívemről, ami éveg múlva is visszhangzani fog, és végre eltűnik valami, ami éveken át rettenetesen megkeserítette az életem. Igen, tudom, hogy nem szabadna, de épp beleélem magam, játszok a gondolattal, próbálom elképzelni a megfelelő pillanatot és a reakciókat. És meggyőzni magam arról, hogy ez az egyetlen helyes út, erre van szükségem, nem szabad félnem az ismeretlentől. Talán így kicsit könnyebb lesz összeszednem magam, és emelt fejjel, felszabadultan és boldogan beütni végre az utolsó szöget a koporsóba.

66

0

Hát ilyen napom sem mostanában volt. Kezdve az ilyen szarral, úgy leépített a brutális hajnali ébresztő durván három óra alvás után, hogy szinte egész nap csak haldokoltam, illetve csak haldokoltam volna, ha lett volna rá időm, mert a munkába majdnem belefulladtam. Aztán jött a meglepetés, amikor csörgött a telefonom és egy olyan ember szólt bele, akire életemben nem számítottam volna. A sok évvel ezelőtti főnököm volt az, és egy olyan lehetőséget dobott elém, hogy köpni-nyelni nem tudtam. Ez volt a legnagyobb joker kártyám az életben, mert nagyon jól tudja, mire vagyok képes, nem kell bemutatkozni és mentegetőzni a hiányosságaim miatt és próbálni eladni magam, és életemben immáron harmadszor bízna rám valamit, amihez se végzettségem, se képzettségem, se tapasztalatom. Kétszer bár bőven bizonyítottam nála és túlteljesítettem az elvárásait, úgyhogy ilyen téren bőven megvan erre a referenciám, gyakorlatilag nyert ügyesm van. Mellette ugyanúgy rettegek az egésztől, mert annyira összetört a jelenlegi hely, hogy végképp semmi hitem nem maradt magamban. De bármennyire is próbál visszahúzni ez elmúlt hat év folyamatos megaláztatása, ezt most nem hagyom ki, biztos vagyok benne, hogy ha erre nem csapok le, soha többet nem lesz ilyen lehetőségem. Úgyhogy pénteken irány a nagyvilág egy személyes elbeszélgetésre is a telefon után, és talán végre eljön az én időm. Csak ne éljem bele magam túlzottan.

65

0

Egy napom maradt még magamra, aztán irány vissza az őrültek házába. Már most rettegek attól, ami rám vár, nem tudom, hogy fogom bírni. Ha úgy nézem, tulajdonképpen örülnöm kellene neki, mert végre emberek között leszek és kitörhetek kicsit a saját lehúzó társaságomból. De nem fog menni a műjópofizás, a "ne húzd fel magad mindenen". Nem vagyok már elég erős hozzá, hogy elő tudjam adni, hogy minden rendben, amikor semmi nincs rendben, és ez csak még több konfliktust fog szülni. Nem lehet leírni azt a mennyiségű stresszt, ami napok óta bennem van, egy tűhegyni kis motiváció elég lenne ahhoz, hogy egyben kitörjön belőlem az egész, és van egy sanda gyanúm, hogy tűhegynyi helyett tonnaszámra fog belőle jutni. A következő hetekben én legalább olyan rosszat fogok tenni a környezetemnek, mint az nekem, egy apatikus szörny leszek. Nem épp így terveztem, de úgy érzem, ezzel még mindig relatív jól jövök ki az egészből, lehetne sokkal rosszabb is. Nem tudnám megfogalmazni azt a rengeteg érzést, ami bennem kavarog, de szabályosan szédülök tőle és a rosszullét kerülget. Kíváncsi vagyok, mennyivel visz még lejjebb ez az út, amire tévedtem, hogy hol a vége. Mikor jön el az a pont, amikor azt mondom, hogy elég volt. Rosszul vagyok minden egyes betűtől is, amit ide gépelek, csak fájdalmat okoz.

64

0

Hát én valami okleveles marha vagyok, néha úgy érzem, hogy kitüntetés érdemelnék. Miután két hete nem csinálok gyakorlatilag szó szerint semmit, beterveztem mára mindent, hogy az utolsó pillanatban elintézem, jó szokásomhoz híven. Csak elfelejtettem azt a tényt, hogy ünnepnap van... De élmény volt, hogy nem csak én vagyok szerencsétlen, szinte megsajnáltam azt a szabályos sort, aki reggel hétkor a kocsma előtt szomorú tekintettel anyázva olvasta a papírt, hogy ők is zárva vannak. Annak legalább örülök, hogy még nem itt tartok a prioritásokkal.. Nem mellesleg igen, két napom maradt, olyan jól kihasználtam ezt a két hetet arra, hogy "éljek", ahogy csak lehetséges. Nem mondom, hogy nem próbálkoztam, de elég hamar elment a lelkesedésem mindentől, és a letaglózó letargia sem segített sokat motiválni. Megint azt hittem, hogy most majd megváltoam a világot, de munka nulla, magánélet nulla, és talán kicsit még jobban szét vagyok szórva, mint két héttel ezelőtt. Hogy halmozzam az élvezeteket, hamarosan melegvizem sem lesz egy hétig, de talán a hidegvizes zuhany majd észhez térít néha. Meh, fáradt vagyok, szomorú és kegyetlenül csalódott.

63

0

Egyre sűrűbben gondolok arra, hogy hagynom kellene az egészet. Nem úgy fest, mintha ezzel az eszetlen kapkodással bármire is mennék, és bár ennyire kétségbeesett még nem volt a helyzet, mint most, lényegében évek alatt nem változott semmi, akkor miért éppen most kellene. Illetve hogyne változott volna... Amióta M nincs mellettem, olyan tempóban megyek le a képzeletbeli lejtőn, hogy azt egy bobcsapat megirigyelné. Sorban hozom a hülyébbnél hülyébb döntéseket, amikkel csak a saját sírom ásom, mert görcsösen kapaszkodok a hülye elveimbe, mintha bármit és érnének. Milliószor több kárt okozok magamnak a fene nagy "egyéniségemmel", mint azt a körülmények teszik. Ha anno beálltam volna a sorba, valaha is próbáltam volna alkalmazkodni, és megragadtam volna a kétes lehetőségeket, milliószor előbbre lennék. De nekem sokkal fontosabb volt az egóm és az önérzetem. Állítólag jól van ez így. Állítólag ez tesz minimálisan értékessé. Ezért vagyok jó abban a kevés dologban, amiben jó vagyok, mert nem hagyom magam, és képes vagyok erőpszakosan küzdeni az igazamért. De milyen áron, amikor a saját életemmel nem vagyok képes ugyanezt megtenni? Akik "értékelnek", szimplán azért teszik, mert félnek tőlem. Egy veszélyes, kétélű fegyver vagyok, akire szükségük van, és mindent megtesznek azért, hogy ezt minél tovább megtarthassák, szigorúan a saját érdekeiket szem előtt tartva. Mindeközben én összeomlok. Ha egyszerűen feladnám és beállnék a sorba, talán más lehetne. Talán összeségében pozitívabb lenne a visszhangom. De azt hiszem, ennyi év, és ennyi rémesen rossz húzás után ehhez már rég késő. Most csak eszeveszetten menekülni akarok a süllyedő hajóról, és egyre inkább úgy érzem, hgoy a történetben én vagyok a jéghegy is. Megéri ez? Megérte valaha is? Feladni mindent, ami lehetett volna, csak azért, hogy csillogjon az önbecsülésem, miközben elönt a gyűlölet és az undor attól, ami körülvesz? Régesrég elcsesztem ezt az egészet, rabbá tettem magam. Nem tudok szabadulni, mert nem vagyok alkalmas rá. Nem tudok maradni, mert már csak egy romhalmaz van körülöttem, ami napról napra jobban összeomlik, velem együtt. Elég rémes ördögi körbe kerültem.

62

0

Nem értem az embereket.

61

0

Ó Te jó isten, megint mibe vágtam bele.. Remélem, van még minimális racionalitás a döntéseim mögött, mert annak ellenére, hogy egy órát vacakolok a "send" gomb fölött, azon agyalva, hogy vajon biztos eléggé átgondoltam-e a mérleg mindkét oldalát, csak elküldöm az üzenetet. Annak ellenére, hogy tudom, hogy harázdjáték az egész és akár a saját sírom is áshatnám vele. Ha legalább negatív visszajelzést kapnék valahonnan, tudhatnám, hogy tényleg gyenge pont vagyok, és csak "vakok között félszemű a király" elven jutottam a karrieremben oda, ahol tartok, sokkal könnyebb lenne. Per pillanat úgy érzem, hogy ha ez most bejön, akkor igencsak megnehezítettem az életem, és olyan kemény évek várnak rám, amit senkinek sem kívánnék. Persze valamit valamiért alapon működik minden, várhatnám a sült galambot is életem végéig siránkozva, hogy de szar minden. Itt a tökéletes lehetőség, hogy rohadt keményen megdolgozzak azért, hogy valami jobb legyen. A szörnyű helyzet viszont az, hogy kicsit sem bízok már magamban. Nagyon kíváncsi leszek, mi sül ki ebből...

60

0

Ma gazdagodtam egy újabb lehetőséggel, de elég nehéz komolyan venni már az egészet, nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy pozitív hangnemben tudjak válaszolni. Egyrészt nem tudom, miért aggódok azon, hogy nem maradna mellette életem, mikor amúgy sincs. Semmivel nem lennék rosszabb helyzetben, mint most, legfeljebb kevesebb időt kellene magammal töltenem, ami máris egy hatalmas pozitívum. De nem is nagyon álmodozok, csak várom a soha meg nem érkező visszajelzést, hogy bocs, alkalmatlan vagyok. Az életet ismerve ott lenne még a "B" verzió, amikor nadjisten összejönne valami minden fronton, és választanom kellene a munka és a magánélet között, és bármelyik döntéssel rosszul járnék, persze magamat ismerve úgyis azt fognám ki, amelyikkel egy kicsit rosszabbul. Nem mintha a magánéleti dolgaim bármivel fényesebben állnának, és bármi halvány remény lenne, csak zsákutcából zsákutcába rohangálok, és akinek van egy kis esze, rohanva menkül előlem, még úgy is, hogy ezt a letargikus és használhatatlan oldalam nem is ismeri. Persze mindezeken majd ráérek akkor agyalni, ha lesz is min, de nem érzem úgy, hogy ez a veszély mostanában fenyegetne.

59

0

Az elmúlt két-három napot sikert pokoli mélységekben töltenem, valahol a teljes összeomlás határán. Az, hogy szarul voltam, erre már nem kifejezés, mint akit élve eltemettek. Szinte rettegve menekültem saját magam elől, kizárva az agyamból az utolsó gondolatfoszlányt is, ami emlékeztetne a való világra. Görcsösen próbáltam bármibe kapaszkodni, ami kirángathatna innen, de egyszerűen minden elpártolt mellőlem, faképnél hagyott és jobb esetben a mézesmadzagot elhúzva az orrom előtt jól belém is rúgott kettőt. Nem értem, miért kell ezen az egészen végigmennem, kaptam már eleget az élettől. Tudom, csak akaraterő kellene ehhez is, mind mindenhez, de az az, amiből most egy morzsányi sincs, teljesen kifacsartak. Boldogan felveszem a "futottak még" szalagot és mosolyogva várom a további megaláztatást, ami akkor jön, amikor rajtam kívül már mindenki célba ért, már ha legalább ennyit hajlandóak lennének még foglalkozni velem. Annyi erő nincs már bennem ehhez az egészhez, mint egy három éves gyerekben. Ilyenkor mindig lehetne visszavágni, hogy "lehetne sokkal rosszabb is", meg "másnak még ennyi sem jutott", és vegyek róluk példát, hogy mégis kihúzzák magukat és teljes erőbedobással küzdenek. Értem én, de minek? Egyszerűen el kellene fogadnom, hogy vége, egy zsákutca az élet, kihoztam belőle, amit lehetett, aztán boldog nemtörődömségben zsibbasztani az agyam, amíg van benn két olyan gondolat, ami próbálja elhitetni velem, hogy lehetne ez máshogy is. Nem vagyok bátor, hogy bármi drasztikusba belevágjak, ami megoldást jelenthetne, ezzel a szerencsétlen toporgással, amit csinálok meg sosem leszek előbbre egy centivel sem. Akkor mégis miért aggasztom magam rajta éjjel-nappal? Egyszerűbb lenne hagyni mindent a fenébe, abból legalább nem lenne meglepetés. Eljátszottam az összes lehetőségem és hivatalosan is életképtelen vagyok. Kimondhatatlanul gyűlölöm ezt az egészet.

58

0

Az alvásgondokkal átestem kicsit a ló túloldalára. Nem keveset küzdöttem vele, és horror erőfeszítés volt minden éjjel, addig vergődni, amíg a teljes kimerültségtől el nem aludtam valahogy, de mostanában úgy érzem, egy kicsit könnyedebben megy az egész. Viszont most, hogy az elalvással nincsenek akkora gondok, azt nyertem cserébe, hogy akár vasárnap is, reggel fél hatkor már fenn virítok, és nem tudok visszaaludni. Egy hete ezt játszom, direkt nem állítok ébresztőt se, de alig alszok valamit, mert hajnalban már kidob az ágy. Ma lett volna a történelmi fordulópont. Kilencig sikerült aludni, sőt, tovább is ment volna, ha nem követek el egy rohadt nagy bakit. A telefonom emlékeztetőjére keltem, merthogy épp egy éve volt az a nap, amikor azt hittem, hogy a világ tetején állok, és onnantól majd minden jóra fordul. A szívem szakadt meg, amikor végigolvastam azt a kis emlékeztetőt, újra és újra. Azt hiszem, ma nem lesz jó napom.