129

Egy ideje nem írtam, mert már nincs mit, miről, kinek, miért. Minden egyes nap azellen küzdök, hogy ne adjam fel, ne törődjek bele. Minden nap reménytelen kínlódás, a kezdeti satnya lendületem már rég elfogyott és csak sodródok az árral, egyik zsákutcából át a másikba. Egyedül rettenetesen kevés vagyok mindenhez, amit a nyakamba vettem, segítséget meg nem vagyok képes vagy hajlandó elfogadni és csak forgatom a saját hátamban a kést. Legjobb esetben is heti fél óra az, amit rászánok az életem rendbetételére, és ezzel a tempóval inkább csak egyre jobban szétcsúszik minden. Ezelőtt csak egy lepattant szeméttelepen éltem, most már visszasírom azt az állapotot. Szerencsére mindig találok valami kényelmes kifogást, ami mögé elbújhatok, ahogy szoktam, mert képtelen vagyok beismerni, hogy messze nem vagyok képes arra, amit elterveztem. Én marha idejöttem azzal a gondolattal, hogy "akár három vagy négy hónap is lehet, amíg rendezem a dolgokat". Ez volt lassan hét hónapja, és ennyi idő alatt még valahol az előkészületek elején elvéreztem. Ha türelmesebb lettem volna, és ésszel csinálom, félretettem volna a pénzt, már rég végezhettem volna, ahelyett, hogy átmegyek önsanyargatásba miközben nem haladok semmivel. Ez még a kisebb gond lenne, de vannak még mentális korlátok, amik miatt nem állok neki semmi másnak az életben, amíg a házzal nem végeztem. Így fog elúszni a következő tíz évem még az elmúlt tíz évnél is szarabbul, mert marha vagyok, ráadásul még tisztában is vagyok vele, de nem teszek ellene. Szétesett minden, én meg bamba, értetlen tekintettel ülök a romok közepén és mábulok ki a fejemből, hogy "akkor most ilyenkor mi van?". Majd kifejtem bővebben, most inkább lemerülök agyilag.

128

Senki nem mondhatja, hogy nem próbálkozok, de egyre kevesebb lelkierőm van már ehhez az egészhez. Sokszor volt már, hogy túl nagy fába vágtam a fejszém, de most úgy érzem magam, mintha egy erdőt támadnék meg egy életlen kenőpkéssel. Fél évembe telt, de a pénzügyi mocsárból kilábaltam, ami egy hihetetlenül felüdítő élmény kellene, hogy legyen, de így nagyobb fókuszt kapott a több probléma, ami kétszer annyira el tud nyomni. Az egyik fő gond, hogy utálom a munkám. Napról napra jobban idegesít, hogy fogalmam sincs, mit csinálok, fogalmam nincs, mit kellene csinálnom, és fogalmam sincs, hogy jól csinálom-e, amit csinálok. Eddig sem fogták a kezem, de legalább képben voltam a saját kis területemmel, és el tudtam dönteni, hogy jó irányba haladok-e. De itt... Nulla visszejelzés, nulla következetesség, csinálgatok valamit következmények, fejlemények nélkül, és annyira nem látványos, hogy ha 12 órában halálra dolgozom magam, épp ugyanannyit tudok felmutatni utána, mintha nyolc órán át malmoznék az asztalomnál. Nem tudok mit elrontani és nem tudok mit megjavítani, mert fogalmam sincs, mik a követelmények. Tulajdonképpen csak úgy lebegek a senkiföldjén, mint valami kívülálló, aki néha beleszól dolgokba, amikhez semmi köze, de értelmetlen az egész, mert úgysem hallgatja meg senki. Egy kicsit olyan nekem ez az egész, mintha csak ki lett volna nekem találva egy kamu pozíció, mint valami korrupt politikusnál, és a lényeg csak annyi lenne, hogy jöjjön belőle a pénz és maradjak csendben. Talán épp ezt kellene tennem, de rettenetesen meglázó érzés ez így, elvégre tíz éven át az ilyen emberek ellen küzdöttem. Talán csak én látok túl sokat vagy túl keveset az egész mögé, de túl kaotikus nekem az egész és eszméletlenül le tudja fárasztani az agyam. Azt hittem jó lesz ez így és majd feltalálom magam, de csak egyre jobban eltévedek. Amikor teljesen leszívott aggyal, zombiként hazaesek a "munkából", jön a második forduló, ami lassan rémálomba megy át. Belekezdtem a lakás rendbetétele projektbe, de ez még jobban kikészít. Olyan dolgokat csinálok, amihez nem értek, nincs kézügyességem, és a munkámhoz hasonlóan számomra teljesen idegen vizeken evezek, és emellett rettenetesen lassan haladok. Van egy-egy pillanat, amikor elkap a lelkesedés, és van minimális látszata annak, ami csinálgatok, de nagyon hamar kimerülök tőle és elfogy az erőm, hogy folyassam. Az utóbbi időkben a hétvégére korlátozódott az egész, mert este már csak elkap a depresszió, mikor belépek a szobába és körülnézek, és semmi erőm folytatni. A hétvégével meg csak annyi bajom, hogy akkor lenne lehetőségem minimálisan kikapcsolni az agyam és kipihenni a hetet, ahelyett, hogy kőművest játszanék. A legnagyobb baj, hogy egymásra épül minden, és megint egy olyan ördögi körbe kerültem, amiből csak rettenetes lelkierővel tudnék kitörtni, ami most teljesen elpárolgott. Azt már 150% biztosra veszem, hogy magánéletem addig nem lesz, amíg a lakás-projektnek legalább ezzel a részével nem végeztem. Viszont addig nem fogok rendes tempóban halandi, amíg nincs mögötte kellő motiváció és a munka ennyire lefáraszt. A munkában meg csak kellene valaki, aki erőt ad, és elhiteti velem, hogy jó az, amit csinálok, vagy legalább segít levezetni a napot, ami ugye jöhetne a magánéletből, ha lenne. Nagyon sok ez így egyszerre. sosem tudtam többfelé figyelni, már ez a kettő elég lenne, hogy padlóra vágjon, de bónusznak mindkét térfél még millió felé ágazik, és nem tudom követni, hogy épp hova kapjam a fejem és ettől csak még jobban kimerülök. Nagyon szétcsúsztam, és nem látom a végét.

127

Az utóbbi időben megpróbáltam elekzdeni "élni" egy kicsit. Azért igencsak felüdítő élmény úgy költekezni végre, hogy nem kell árakat néznem és matekoznom, csak előkapom a bankkártyám és kész. Elmentem koncertre, utaztam, meglátogattam a volt kollégákat, és kicsit kikapcsoltam az agyam. Nagyon szükségem volt már valami ilyesmire. Persze egyik sem ment túl felhőtlenül, de legalább valami az itthoni rettenet helyett. Közben nekiálltam a szobám felújításának is, ami első körben leginkább rombolásban merül ki, hát alaposan elszámoltam a dolgokat, nagyságrendekkel körülményesebb, időigényesebb és fárasztóbb az egész. Szerencsére még tudom rugdosni magam, úgyhogy munka után egy-két óra itthoni hullafáradt kőműveskedés még belefér, legalább látom, hogy haladok valamerre, még ha a kezdeti irány az ellenkezője is, mint amit szeretnék elérni. Inkább attól félek, hogy belefásulok, megunom és hónapokig egy építkezés közepén fogok élni. Kimerültem, de veszett vadként kaparok és küzdök, hogy jussak valamerre végre. Csak ez a rohadt felemésztő magány ne lenne mellé, nagyon nem segít, de ha már két ember nincs, aki még hajlandó szóbaállni velem, nem sok választásom van.

126

Egy idő után kezd enyhén megalázó lenni, mikor az embert válaszra sem méltatják. Szinte elképzelem, ahogy az illető fintorogva rám néz, majd egy halk "fúj" kíséretében elfordítja a fejét és tovább vonul. Elhiszem, hogy nem tűnök egy főnyereménynek, de az már erős, hogy ennyire el legyek kerülve. Ha egy cseszett esélyt sem kapok legalább bemutatkozni, akkor sosem fog változni semmi. Rúgjatok belém még kettőt, legalább végre visszahúzódok a kis kényelmes barlangomba és boldog együgyű tétlenségben, az esélytelenek nyugalmával nézem végig, ahogy teljesen elúszik mellettem az élet.

125

Telnek a hónapok, és nem érzem, hogy haladnék bármivel is. A munka egy kegyetlen szélmalomharc. Sokkal keményebben dolgozok, mint vártam volna magamtól, és "lelkes" vagyok, de emellett teljesen feleslegesnek érzem magam. Évek szemetét kell ellapátolni az útból, és a brutális mennyiségű befektetett munkának sajnos kívülről nézve semmi eredménye, csak az érzi át, az látja a fejlődést, aki átéli, részese. Talán az is hajt, hogy érzem a vesztem épp ezek miatt. Két hónap múlva fél éve leszek ott, vezetés, felügyelet, konkrét elvárások, számszerűsíthető dolgok nélkül, és így az ég világon semmit nem tudok felmutatni. Nem tudom, mi fog kisülni ebből, de rémes előérzetem van. Ha más nem, legalább anyagilag már rendeződök kicsit, és emberileg sokat fejlődök, komolyodik, és javul valamit a béka segge alatti szociális érzékem is. Nehéz egy ember szemébe nézni és konstruktív kritikát megfogalmazni, vagy kifejezni az elégedettségem. De épp olyan nehéz fejben tartani, hogy néha el kell ejteni egy-egy jutalomfalatkát is.. Mindenesetre komoly fejlődést érzek magamon ezen a téren. A lakás-projekt romokban. A napokban összekaptam magam és nekiálltam kicsit legalább a szobámnak, meglátjuk, meddig tart ki a lelkesedés. Tényleg nagyon szükségem van már valami látványos változásnak, mert megőrülök a tétlenségtől. És emellett a brutális magányról is el kell terelni a figyelmem. Teljesen lekoptak a utolsó morzsák is, akikbe még tudtam kapaszkodni. Egy hónapja nem beszéltem gyakorlatilag senkivel civilben. Hiányzik a magánélet, de teljesen elvérzett. Volt egy újabb ismerkedési kísérletem, de ahogy sejtettem, válaszra sem vagyok méltatva, pedig ez messze nem volt olyan siralmas, mint a múltkori kapufa. Esténként mostanában megint eszembe jut M. Nem konkrét képek, emlékek, érzések, csak villámgyorsan elillanó gondolatfoszlányok, mint egy hirtelen fájdalmas tűszúrás. Szerencsére ahhoz már nagyon kimerült vagyok, hogy ez ébren tartson. Csak türelem, ezt mondogatom magamnak állandóan, pedig abból van messze a legkevesebb..

124

Nem egy hatalmas előrelépés, csak elhatározás kérdése az egész, de azt hiszem, megvannak a középhosszú távú tervek. Az első lépés a szabadulás irányába ismét a nélkülözés lesz... Nagyon nehéz rászánni magam, főleg most, mikor lassan átesnék az "élhető" kategóriába, de az egyetlen járható út most a türelem lesz, bármennyire is nem tetszik. Évek óta ezt a játékot játszom, úgyhogy a gyakorlat már rég megvan hozzá, csak a kitartás hiányzik. Mindig csak pár hétről van szó, amiből aztán hónapok, évek lesznek, és még mindig semmi kézzelfogható, semmi látszata az egésznek. Ha most nem húzok bele, akkor megint évekig fogom nyújtani a kínlódást, mint tettem eddig is. Nagyon nehéz ez így. Tudom, hogy a saját jövőmért, jelenemért csinálom, de nagyon kellene mellé valami plusz motiváció, valami löket, mert így nagyon egyszerű visszaesni a kényelmes kilátástalanságba. Azzal, hogy elindultam ezen az úton, eldobtam az életem utolsó morzsáit is, de ha most feladom és beletörődök, akkor kár volt az egészért. Talán érdemes lenne belegondolni, mit adtam fel, és hova jutottam, hogy lássam azt a jövőképet, amiért megéri valamit tenni. Nagyon nem jó ez így.

123

Tavaly (tavalyelőtt? már teljesen összefolynak az évek) az segített sokat az előrelépésben, mikor elkezdtem rendszert vinni az életembe. Azt hiszem, ideje lenne ebbe újra belevágni, főleg, ha egyszer a munkám nagy része is erről szól. Az elmúlt három (négy?) hónap mindkét téren olyan káoszban telt, hogy nem csoda, hogy megint teljesen el vagyok veszve. Ki kell törnöm, különben soha nem fog változni semmi, ezzel a szánalmas botladozással fog telni a következő tíz évem is, és soha nem fogom rendbetenni az életem. Nem mellesleg a múltkor nem lőttem mellé, az ismerkedési lehetőségnek esélyt sem adtam, és amíg nem változtatok drasztikusan, a következő alkalmak is ilyen hosszú ideig fognak tartani. Már ha lesz következő alkalom, lassan már minden ilyesmi történelmi jeletősségű eseménynek számít. Nincs mit szépíteni rajt, két lábon járó katasztrófa vagyok.

122

Akkora szociális kapufa vagyok, hogy még belegondolni is ijesztő. Mindenesetre legalább hatékonyan csinálom a dolgom, mert az ismerkedési lehetőségnek szerintem alig három mondattal megadtam a kegyelemdöfést, még feleszmélni sem volt ideje és már elvérzett. Azt hiszem, jobb is ez ebben a formában, több problémától kímélem meg magam így, mint ami hozzáadott értéke lenne, már ami a jelenlegi körülményeimet illeti. Egyszerűen el kell fogadnom, hogy egyelőre ez van, és ez is marad, ha fejreállok is, nem tudok tenni ellene. Mondjuk ezt más módszerel is próbálhatnám, nem kell rögtön lejáratni magam és elijeszteni mindenkit. Sosem voltam valami erős ezen a téren, de rettenetesen kijöttem abból a kis gyakorlatból is.

121

Már hónapok elteltek, de még mindig nehéz felfogni azt a tényt, hogy "vezető" vagyok. Én is hajlamos vagyok elfelejteni, és egyelőre sokan nem is vesznek komolyan, de mikor a személyügy megtalál mindenfélekkel, vagy bejön egy "dear managers" címzésű levél, akkor újra és újra ledöbbenek rajta. Az egyetlen, amit megtanultam az elmúlt hónapokban, hogy még mennyi mindent kell tanulnom. Sosem voltam az, aki olyan rettenetesen jól tudja kezelni az embereket, úgyhogy ez most egy nagyon jó lecke az élettől, megtalálni a közös hangot huszonvalahány drasztikusan különböző egyéniséggel, megtalálni az arany középutat a túl szigorú és a túl engedékeny, a túl közvetlen és a túl távolságtartó között. Egyelőre nagyon messze járok a jó úttól, már rengeteget hibáztam, de úgy érzem, még bőven lesz lehetőségem korrigálni. Most úgy a csapat feléről érzem azt, hogy elfogad és tisztel, és belegondolva már ez is hatalmas siker, sokkal rosszabb felállásra számítottam. A nehezebb rész az lesz, hogy a másik felével is tisztázzam az erőviszonyokat, anélkül, hogy elüldözném őket, és erre jövő héten meg is lesz a lehetőségem, nagyon kíváncsi vagyok, mi fog kisülni belőle. Idegen még az egész, és félek tőle, de nem tehetem meg. Ha az emberekkel kapcsolatban még neezen is mennek a dolgok, ami a munkámat illeti összességében, úgy érzem, jó irányba indultam el, és ha valami isteni csoda folytán sikerül véghezvinni bármit is abból, amit terveztem, akkor előbb-utóbb a kétkedők is kénytelenek lesznek elfogadni, és nem undorral és megvetéssel elfordítani a fejüket, mikor rájuk köszönök. De ez még nagyon a jövő zenéje. Ami a magánéletet illeti, kezdem beismerni, hogy amikben eddig tudat alatt reménykedtem, az zsákutca, vagy csak az tette azzá, hogy nem merek, vagy nem tudok lépni. Ma jobb ötlet híján belekezdtem egy elhamarkodott ismerkedési kísérletbe, annak ellenére, hogy tudom, hogy nagyon rossz ötlet volt, még nagyon nem állok készen erre. Amit jelenleg fel tudok mutatni, az nagyon kevés és csak a saját sírom ásom az ilyen akciókkal, de egyszerűen annyira szükségem van már valami kapaszkodóra, hogy nem hagyhattam ki. Sajnos a többi lehetőséget úgy érzem, nagyon elszúrtam, vagy talán eleve csak odaképzeltem, de nincs erőm hozzá, hogy megerősítés nélkül próbáljak bármerre is lépni. Cifra időszak lesz ez megint, de majd alakul valahogy.

120

Hogy kellőképp tökéletesen induljon ez az év is, egy átszenvedett, átalvatlan éjszaka után, mikor reggel nyolckor meguntam a kínlódást, elzarándokoltam a gyógyszertárba, vettem egy dobozzal a legdurvább fájdalomcsillapítóból és teljesen kiütöttem magam vele. Sikerült is így három órát aludnom, aztán azóta is úgy érzem magam, mint akinek beadtak fél raklapni lónyugtatót. Még szerencse, hogy ilyen hasznosan telik az utolsó szabadnapom, nem épp ezt a programot terveztem mára, de már megmozdulni sincs erőm, csak várom az estét, hogy lefeküdhessek végre hosszabb távra aludni, aztán reggeltől újra bele lehessen vágni a munkába. A biztonság kedvéért azért magammal viszem a gyógyszert, talán a stresszt is könnyebb lesz elviselni kellőképp kikapcsolt aggyal. Jövő héten végre fizetés és kiderül, mennyit értek a benn töltött plusz órák/napok. Ha jól matekoztam, ez már eg élhetőbb hónap lesz, és ha ezt a túlóramennyiséget megtartom a továbbikban is, beleszámolva azt is, hogy az egyik szaftos tartozásom most nullázódik, talán végre el tudok kezdeni valamit magammal. Ruhák, bútorok, tapéta, festés, bőven lesz mire költeni, és ez még messze csak a bemelegítő kör. Bár lehet, hogy jövő hónaptól valami kevésbé lopott, használha netre is be kellene fizetnem, már ha van még a világon olyan szolgáltató, aki az elmúlt nyolc évben nem járt még itt és nem uszította rám a végrehajtókat...