93

Hát ez egy nagyon kemény nap volt, de a költözés nagy része letudva. Tegnap pár munkatárssal tartottunk még egy spontán "búcsúbulit", de mivel a jelenlévők összetétele ilyen-olyan okokból nem az volt, ami kellett volna, hogy legyen, messze nem olyan volt az egész, mint régen a hasonló jellegű programok. Aztán hétfőn végső game over. Leadom a telefonom, a laptomom, a belépőkártyám, és tulajdonképpen ezekkel együtt az elmúlt hat évem is, aztán másnap mellé még megy a lakáskulcs, és innentől nem sok összekötő elem maradt a régi és az új életem közt. Valamivel talán felszabadultabban, de ahogy ma is megtapasztaltam a rövid ottlétem során, ami keddtől rám vár, az egy nagyon kemény élet lesz. Ezzel a költözéssel tulajdonképpen lebontottam magam körül a védőfalat (ami igencsak drága volt), hogy szembesítsem magam a valósággal. Ideje lesz végre abbahagyni a menekülést és az önámítást és kőkemény kétkezi munkával rendbetenni mindent. Szó szerint a romokból kell felépítenem magamnak az élhető körülményeket és olyan jellegű kihívások elé kell állítanom magam mind munka, mint magánélet terén, amivel eddig még nem találkoztam, vagy elfutottam előle. De ennek kedden végleg vége. Ideje, hogy bemutatkozzon az új én, aki céltudatos és erős, és állandó nyüglődés és siránkozás és önsajnáltatás helyett végre tesz is valamit azért, hogy jobb legyen az élete.

92

Sikerült hazaesnem egy hosszú és furcsa este után, aztán egyből irány az ágy (most már párnák, takaró és egyéb mókák nélkül - így izgalmas az ősz), mert pár óra múlva indul a nagy kaland első felfogása. Az biztos, hogy amíg haza nem érek a szinte teljesen üres lakásba, addig fel sem fogom fogni, mi történik

91

Szokatlan már egy olyan hosszabb időszak az életemben, amikor épp nem hátizsákból élek. Az utóbbi időben többet költöztem, mint más húsz év alatt, és az igazat megvallva elég fárasztó már ez a nomád életmód. Kicsit elég volt már az állandó rohanásból és bizonytalanságból, jó lenne megállni végre és rendezni a soraim. De szeremcsére már ez is elérhető közelségben van. Ma folytattam a búcsúlevelek írogatását, és valami hihetetlen mennyiségű és értékű pozitív visszajelzést kaptam, olyan emberektől, akiktől azt vártam volna, hogy tudomásul se vesznek, és az ilyesmi azért hatalmas löket tud lenni ahhoz, hogy az ember elhigyje, hogy tényleg ér valamit az, amit csinál. A szörnyű az, hogy házon belül még mindig nem fogják fel, hogy mielőtt végképp elindultam volna a lejtő felé, ez lett volna az, amivel marasztalni tudtak volna, nem azzal, hogy pénzt vágnak hozzám, mint valami olcsó kurvához. Közeleg az utolsó napom, és most kap észbe mindenki, hogy hoppá, nincsenek képben semmivel, és mindenki most próbálja vámpírként kiszívni belőlem az utolsó információmorzsát is, de fölöslegesen, ha egyszer nem tuják majd mire használni. Miután elmentem, megy majd a mutugatás, és én leszek rosszabb, mint Hitler, mert ők nincsenek tisztában a dolgaimmal, de ez engem már nem fog aggasztani. Ha nagyon nehezen is, de megértettem, hogy egyetlen fontos dolog maradt, és az a saját életem, amit más nem fog helyettem rendberakni, és innetől a múltat kitörölve 150%-ig erre kell majd koncentrálnom.

90

Hogy megkezdjem a hosszú sort, ma megírtam az első búcsúlevelem, és lám, milyen érdekes, az ősellenségektől, akikkel az elmúlt egy évben csak vitatkoztam és veszekedtem, máris több pozitív visszajelzést kaptam, mint amit házon belül kaptam vagy fogok kapni. Ha egy japán azt írja, hogy mennyire "talented" vagyok, az azért már csak jelent valamit, és talán tényleg volt halvány fogalmam arról, hogy kellene csinálnom a munkámat. Azért annyira nem bánom, hogy ebből a csodaprojektből sikerült kiszállnom, egy újabb kegyetlenül értelmetlen szélmaromharccal kevesebb maradt az életemben. Itthon épp egy szemétkupac közepén kiskakaskodok, holnap estére végzek a pakolással, aztán bár még lesz egy rövid túrám itt, de irány a nagyvilág. Furcsa, mert tulajdonképpen még mindig nem került elő az az érzés, hogy "vége", pedig lassan már szó szerint csak a perceket számolgathatnám. Viszont egyelőre még nem tudom, mi lesz utána.

89

Még mindig nem fogtam fel igazán, de három napom maradt hátra. Szinte perceknek tűnik azután a végtelenség után, amit végigkínlódtam. A morbid, hogy most mennek úgy a dolgok, ahogy eddig is kellett volna. Nem vagyok egész nap cseszegetve, nem idióta megbeszéléseken ülök, nem ostoba prezentációkat kell gyártanom a semmiről, hanem gyorsan és hatékonyan tudok dolgozni. Nagyon furcsa lesz majd úgy kilépni a kapun, hogy nem csak másnap, de soha többet nem kell visszamennem. Szerencse, hogy a jövő heti programom még sűrűbb lesz, mint ez most, úgyhogy nem nagyon lesz időm rágódni rajta. Azért az megint sokat elmond, hogy egész nap külsősöktől kaptam az elismeréseket, és rajtuk látják, hogy tényleg bánják, hgoy többet nem dolgozunk együtt, miközben a saját csodálatós menedzsmentem annyit nem képes mondani, hogy "bú". Röhej, amit művelnek, a levelekre már nem kerülök rá, nem állnak szóba velem, ha elmegyünk egymás mellett a folyosón, inkább látványosan rám se néznek, nehogy véletlenül akár csak köszönni kelljen, mert most én vagyok a kiközösített áruló. Ennyit arról, hogy mennyire "szeretnek és becsülnek és tisztelnek és értékelnek". Nem tudom, miért foglalkozok egyáltalán az egésszel, talán csak a megszokás miatt, elvégre szinte itt nőttem fel, ezek között az emberek között, és ha csak kényszerből is, de jóval több időt töltöttem el velük, mint bárkivel civilben. Én csak egy rossz emlék maradok, akit lehet majd szidni, és akinek a nevét sem lehet majd anélkül kimondani, hogy szúrós tekintetek ne érkeznének válaszul. Hihetetlen, milyen mélyre süllyedt minden.

88

A hétvége jelentős része már ipari mértékű lomtalanítással telt. Jópár zsáknyi "majd jó lesz még valamire" cuccot szórtam ki már, közte egy halom rajtam ragadt emléket, amitől jobban éreztem már megszabadulni, hogy simábban menjen az újrakezdés. Költözés a költözésen belül, mivel az egyik szobával végezte, át is mentem a másikba lakni erre a maradék néhány napra, de ez nem biztos, hogy jó húzás volt. Ha már nem is közvetlenül, de még az emlékek emléke is kísért itt és nehéz koncentrálni, hogy a végére ne essek bele megint valami önsajnáló, lehúzó örvénybe. Jó lesz nagyon messzire itthagyni ezt a helyet a saját kis démonaimmal együtt. Sejtettem, hogy nem lesz egyszerű menet az utolsó hét, de tényleg nagyon fárasztó az állandó rohanás, kapkodás, szervezés, és a maradék dolgaim kulturált elsimítása, mind munka terén, mind itthon. Szigorúan nézve maradt négy munkanapom, aztán ennyi volt. Főnököm játssza a sértődött kisóvodást, akik a leginkább rá voltak utalva a munkámra, azok hozzá hasonlóan egy betű említést nem tesznek arról, hogy lelépek, csak a közvetlen kollégáim azok, akik egyáltalán foglalkoznak a dologgal, illetve néhány régi, távoli külföldi munkatárs, akiknek van halvány foglamuk arról, hogy mit is csináltam. Próbáltam volna szépen lezárni ezt az egészet, de már nem fogok erőlködni. Ahogy már olyan sokszor írtam, egy halott kapcsolatba már nem érdemes időt és energiát beleölni.

87

Tényleg olyan ez az egész, mint egy haldokló kapcsolat végnapjai. Nem mintha mást vártam volna, elvégre évek óta ugyanazok a jól bevált motívumok ismétlődnek az életemben. Jön a mézesmadzag, ráharapok, jön a pofon. Ha előjön egy pozitívum, gyorsan kapok két negatívumot, hogy kompenzálja és kellőképp a béka segge alatt tartson. De ha összeszedem magam, és makacsul kitartok az állandó szivatás ellenére, akkor jön a kétségbeesett kapálózás az élet részéről. "Emlékszel, milyen jó volt ez vagy az?" "De meg tudok változni, ígérem" "Megteszek bármit, csak maradj mellettem". Bár előtte sosem voltam ilyen, mindig elfogadtam a vereséget, és meg sem próbáltam küzdeni, M-nél ugyanezt eljátszottam én is, hogy még jobban a földbe döngöljem a rólam alkotott nem túl fényes képet. Nem valami hatásos módszer, sőt, csak még jobban megerősíti a másik felet arról, hogy épp itt az ideje befejezni mindent. Most épp ezt játszom végig a másik szemszögből a saját életem ellen. Ezzel az időzítéssel véletlennek már nem lehetne nevezni, hogy az összes mézesmadzagos dolog épp most kerül elém. Bár ezzel már alaposan elkésett, mert már rég nincs visszaút, ha akarnám, se tudnám már meggondolni magam és visszacsinálni azt, ami jön. Nem mondom, hogy nem játszottam el a gondolattal. Nem mondom azt, hgoy nem félek rettenetesen a következő hónapoktól, és hogy nem lenne egyszerűbb és kényelmesebb elfogadni a felajánlott dolgokat és ezzel a bónusszal folytatni mindent úgy, ahogy eddig ment. A másik oldalról abban is biztos vagyok, hogy nem szeretnék nagyon sokadszor beleesni ugyanabba a csapdába, már annyiszor, legalább a látszatát jó lenne fenntartani annak, hogy tanultam valamit a saját hülyeségemből. Ha így "félkész" álapotban próbálnék meg megint belevágni valamibe, tudom, hogy gyorsan elvérezne az egész, és mehetnék vissza a letargiába. Nevezzük "A"-nak, szóval "A" régen mindig sokat jelentett nekem, alapvetően elég kevés ember volt, akivel ilyen jól megértettük egymást. Vicc, hogy épp most kerül elő a semmiből, épp most kezd nosztalgiázni, és belemnni olyan részletekbe, hogy mi lett volna, ha régen "kitartóbb" lettem volna. Egy időben nagyon eltávolodtunk egymástól, elég más irányt vett az életünk, és már nem éreztem úgy, hogy összeillettünk volna, erre épp most előkerül az a nagyon régi önmaga, akiért annyira oda voltam, és gyakorlatilag előttem lenne a lehetőség, hogy bepótoljam azt az elmulasztott "kitartóságot" sok évvel ezelőttről. Nem mondom, hogy nem jó csali az élet részéről, de ez ebben a formában már nem működik. Másrészt ott van a fejemben a gondolat, hgoy csak egy "B" terv vagyok, mert épp így hozta az élet. Ha épp nem jól alakulnak a dolgok, akkor ló helyett szamár alapon ott vagyok annak a néhány embernek a zsebében, mint mentőöv, mint alternatív opció, és ebből a szerepből nem kicsit van elegem. Örülnék, ha végre újra kaphatnék egy kis központi szerepet valakinek az életében. És örülnék, ha az életem már nem csak ugyanazoknak az eseményeknek a körforgása lenne. El akarok dobni mindent, kiradírozni a múltat és tiszta lappal kezdeni, ahol vagyok valaki. És nincs az a csali, ami ettől mégegyszer eltántoríthatna.

86

Akármennyire is gyűlölöm ezt a helyet, elég vacak érzés végignézni, ahogy sok évi munkám lassan közelít a lefolyó felé. Két-három hete lelépett két munkatársam, és egyáltalán nem az a gond, hogy bármelyikünk is pótolhatatlan lenne, hanem az, hogy egyik esetben sem volt idő és lehetőség rá, illetve inkább életképes személy, akinek a tudást át lehetett volna adni. Olyan brutális szintű sötétség marad ott, hogy akár ki is rakhatják egyből a zárva táblát a bejáratra, mert azzal okozzák a legkisebb kárt. Valamennyire próbálnám sajnálni azt a három szerencsétlent, aki most ebbe újként belecsöppent, de nem teszem, mert egyrészt miért jelentkezik egy olyan munkára, aminek az elvégzéséről a leghalványabb fogalma sincs (három év pék tapasztalattal elmegyek helikoptert vezetni kategória), másrészt meg érezze át a dolgok súlyát az az ökör barom, aki felveszi, csak azért, hogy az emberek darabszáma stimmeljen. Azt hittem, csak a drága főnököm ilyen, akinek végképp nincs fogalma arról, mit is csináltam tulajdonképpen, már csak dacból is, mert annak ellenére, hogy tudta, hogy szüksége van rám, a személyiségem nem tudta elviselni, és valamennyire még érzem is rajta, hogy alig várja, hogy eltűnjek végre, de ezek szerint a többi részlegen is így működik. Jót fog tenni nekik egy ébresztő pofon, de nem fognak tanulni belőle, csak szidva leszek legalább egy évig, ahelyett, hgoy felfognák, hogy saját maguk alatt vágták a fát végig. Örülök, hogy vége ennek, mert nagyon nem egészséges ez a környezet. Az előszelét már most is érzem, de meg sem tudnám fogalmazni, mekkora hatalmas megkönnyebbülés lesz, mikor utolsó nap kilépek a kapun, és eljut végre a tudatomig, hogy soha többet nem kell ezzel foglalkoznom.

85

Az ember bele sem gondol, mekkora luxus a meleg víz, amíg nem kell mellőznie egy hétig. Már nagyon elgem volt a hideg zuhanyból, meg a mikrós hajmomásából, a mosogatásról és egyéb élményekről nem is beszélve. Legalább ennek a horror időszaknak vége. Ez a pár nap már elmegy valahogy, a héten jön még egy látogató megnézni a lakást, aztán hétvégén indulhat az ipari lomtalanítás és apránként kezdhetek csomagolni, mert ha minden jól megy, jövő héten költözés. Nem mondanám, hogy fel vagyok rá készülve, de szerencsére mostanában olyan sűrű a program a sok hülye ügyintézéssel és egyéb előkészületekkel, hogy nem is nagyon agyalok rajta. Utána még lenne egy hetem pihenni, de szerencsére abból sem lesz semmi, mert millió papírmunka vár majd rám ott helyben is, aztán egyből bele a mély vízbe. Pedig most, ebben az állapotban tényleg jót tenne két hét szabadság, hogy végre rendezzem a soraim, mert az egy hónappal ezelőttre időzített "pihenő" több kárt okozott abban a környezetben, mint ami haszna volt. Még így is akad bőven nyalogatni való seb, de szerencsére ezek már inkább csak a háttérben kószáló gondolatok, és nem nyomnak el mindent, mint előtte hónapokig. És újabban már aludni is tudok, ami a múltra tekintve azért nem kis szó.

84

Furcsa átélni ezeket az utolsó napokat, heteket. Az ember ilyenkor akaratlanul is átvált nosztalgikusba, de vannak élmények, amiket még az idő sem szépít meg. Ahogy az ilyenkor szokás, sokszor elképzeltem már a búcsúbeszédem, de két egyformát még sosem sikerült alkotnom, mindig más került előtérbe fő mondandónak. Így félig kívülállóként már teljesen máshogy működik minden, talán úgy, ahogy eddig is kellett volna. Kicsit olyan az egész, mint egy rossz kapcsolat lezárása, mikor az ember még görcsösen próbál kapaszkodni valamibe, amiről már tudja, hogy semmi esélye megtartani. Elég jól ismerem ezt az érzést, elvégre nem olyan rég sikerült átélnem, persze az azért egész más jellegű dolog volt. Két hét van még hátra, és napról napra jobban érezni, hogy tényleg történik valami. Közben már járnak nézni az albérletet, intézem a költözést, a munkahelyi papírokat, lassan leadom az összes céges cuccom, és apránként elszakad az összes lánc, ami ide köt. Minden egyes apró lépés után megkönnyebbülést érzek és azt, hogy lassan szaba leszek, még ha az az élet, ami ezután rám vár az első időszakban még sokkal keményebb lesz, mint az eddigi. De az már nem csak a túlélésről és a vegetálásról fog szólni végre, hanem csak rólam, ahogy kellett volna eddig is, csak túlságosan bele voltam már fásulva mindenbe, ami körülvett, és elnyomott a kilátástalan depresszió. Két rövid hét és vége mindennek, előkerül az új füzet és lehet tiszta lappal indítani. Azt hiszem, jól érzem magam.

Legfrissebb bejegyzések
Címkefelhő
Feedek
Megosztás