113

Börtönben érzem magam. Lassan szó szerint csak egy eszköz leszek. Nővérem adósságát fizetem, nevelem a gyerekét, az ő életkörülményeit kellett felvennem, a megmaradó minimális pénzem is arra megy el, hogy saját magam helyett három embert tartsak el. Két hónap alatt szinte semmi változás, és egyelőre nem tudok ellene mit tenni. És mindeközben teljesen kinyír a magány. A régi ismerőseim elpárologtak, köszönhetően a kialakult többszáz kilométeres távolságnak is, az újak meg egyrészt nem tartanak ki sokáig, másrészt ott mindig csak egy vagyok a sok közül, unaloműzőnek pár hetente egyszer egy erőltetett beszélgetés erejéig. Nem túl fényes ez így. Nem tudom, hova, merre, hogyan tudnék ebből kitörni végre. Jelenleg nem látok más megoldást, minthogy megint a munkába meneküljek, az legalább az anyagi helyzeten javít kicsit, és addig is emberek között vagyok. És közben mosolyogva elnézegetem majd, ahogy szép lassan elúszik mellettem a saját életem, amit már soha nem kaphatok vissza. Persze a reakció az, hogy „jó ember vagyok”, amiért ezt, még ha kényszerből is, de felvállaltam. Csak ez nem segít semmit a közérzetemen.

 

 

112

Jóiedeje nem jelentkeztem már, gondoltam ideje idevarázsolni pár sort. Nem teljesen meglepő módon az életem semmivel sem lett fényesebb, mint eddig. Munka terén talán most már valamivel összeszedettebb vagyok. Mivel alaposan beledobtak a mélyvízbe, gyakorlat nélkül, saját kútfőből kellett eddig megoldanom, ami épp jött, főnökömről azt sem tudom, hogy él-e egyáltalán és kaptam bőven hideget-meleget, amin lehet edzeni. Volt eddig egy nagyon kemény hét, amikor aztán mindenki mindent beleadott, hogy kikészítsen, és erősen elgondolkodtam rajta, hogy jó ötlet volt-e ez az egész, de mivel kifelé semmivel nem mutattam ezt, szerencsére hamar leálltak a kóstolgatással. Még mindig nagyon szokatlan a ló túloldalán lenni, és tulajdonképpen emberi életekkel játszani. Én osztom be a szabadidejüket, rajtam múlik a fizetésük és nagyon nehéz megtalálni az arany középutat, hogy egyik végletbe se essek át, kellően határozottan tudjak visszautasítani alaptalan kéréseket, de mellette kellőképp engedékeny legyek, hogy ne tűnjek egy zsarnoknak és ne csak kényszerből csinálják meg azt, amit kérek. Az embereimmel apránként sikerül elég jól öszecsiszolódni, bár van egy-két kritikus eset, akiktől jó lenne megválni, ami esélytelen, amíg nincs utánpótlás, úgyhogy jobb híján marad az erőfitogtatás, hogy érezzék kicsit, ho a helyük. Nem szeretem ezt a verziót, jobb békében együttélni, de néha ezt is be kell vetni, mert másból nem tanulnak, és azt hiszik, bármit megtehetnek. Lassan két hónapot túléltem már a próbaidőmből, és bár rettenetesen nehéz időszakok vannak néha, és még annál is több tanulnivalóm van, úgy érzem, jó lesz ez hosszú távon is. A magánélet épp a másik véglet. Illetve inkább annak a hiánya. Pénzem semmi, elmegy az egész a mások által felhalmozott brutális adósságok takarítására, úgyhogy a lakással sem haladtam semmit hetek óta, ugyanaz a romhalmaz mint eddig, és még lesz is hónapokig. Nagyon megalázó már az egész helyzet, de nem nagyon tudok mit kezdeni az egésszel, csak nyelni és kínosan mosolyogva várni, hogy egyszer végre vége lesz ennek is. Az "itthon" töltött idő nagy része gyerekfelügyelettel telik, ami megintcsak nem volt benn az eredeti programtervben. Egy vagyont költök a kölyökre is, főzök neki, mosok rá, leckét csinálok vele, beszélgetek vele, nevelgetem a szülei helyett, akik csesznek foglalkozni vele, pedig aztán a hátam közepére sem kívánom az egészet, de első kézből tudom milyen érzés szar körülmények között felnőni, és tudom, hogy nem ő tehet az egészről, ennyi esélyt kapjon már az élettől, nekem meg a mostani körülmények között úgyis mindegy. Meg gyakorlásnak se utolsó, ha egyszer majd valamikor a nagyon távoli jövőben majd valami isteni csoda folytán megszáll a szentlélek és lesz egy saját gyerekem is. Nem épp a legjobb kikapcsolódás a stresszes munka után, és nem tudom már, honnan szedem azt a végtelen mennyiségű türelmet, ami ehhez is kell a stresszes munka mellett. Egyébként nagyjából úgy érzem, plusz azokat a visszajelzéseket kapom, hogy jó szülő lennék. Csak most épp nagyon nem erre lenne szükségem, hanem a saját nemlétező életemre.

111

Történelmi esemény, megjött a fizetés. Nagyon ideje volt már, iszonyatosan rosszul voltam tőle, hogy szinte egy fillér nélkül kellett leélni az egész hónapot. Elegem volt az egy hetes, mikróban melegített kajáktól, amikbe általában még íz sem jutott, és rémes volt, hogy nem tudtam semmivel haladni lakás témában, ugyanabban a romhalmazban ülök egy hónapja és még mindig hátozsákból élek. A ledszebb az egészben, hogy bár a bruttóm minimálisan kevesebb, mint az előző helyen, nettóban mégis több jutott, mert itt ingyen van az utazgatás, plusz valami rémes excelnek hála még minimális műszakpótlék is jutott annak ellenére, hogy nem műszakban járok. Ha ezt még felturbózzuk azzal, hogy van fizetett túlóra, és túlórázni orrvérzésig van lehetőség, akkor úgy érzem, anyagilag igencsak jó ötlet volt ide visszatévedni, már csak valami indokot kell találni, hogy miért vagyok benn és dől a pénz, a már magánéletem úgysincs. Hosszú távon minden téren nagyon kifizetődő lesz ez, arról nem is beszélve, hogy karrier szinten sem mutat rosszul. Most, hogy lesz mit ennem és ebben a hónapban végre magamra is tudok költeni egy kicsit, valamivel összeszedettebben és hatékonyabban neki tudok esni a munkámnak, mert az október szinte csak az információmorzsák összeszedéséről és a túlélésről szólt.

110

Fergeteges élmény, mikor nővéreméknek hála két nap alatt elpusztul egy esetleges spontán kapcsolatlehetőség. Persze tudtam én jól, hogy most aztán végképp remete életmód jön, legfeljebb a magány luxusa nélkül, mert az elmúlt másfél hónapban nem volt még összesen fél nap, amit egyedül, nyugalomban tölthettem volna úgy, hogy nem kell másokhoz igazodni. Ilyen szinten nagyon elit hét lesz ez, mert két napom is lesz, mondjuk sokat nem ér, ha már nagy részét munkahelyen töltöm, de legalább végre belelátok kicsit, milyen lesz itt végre egyedül élni, ha eljön az ideje. Mocskosul unom már ezt a morbid helyzetet, és az fáj benne a leginkább, hogy a "másik fél" bele sem gondol, hogy milyen érzés ez nekem. Kegyetlenül nincs türelmem még hónapokat várni, hogy legalább úgy csinálhassak végre, mint akinek van élete, mert abból itt aztán semmi nem jut. Persze még mindig jobb, mintha maradtam volna, nyakamon a kilátástalansággal és bizonytalansággal, de könyörgök, azért így harminc felett már erősen a saját család, gyerekek gondolatánál kellene járnom ehelyett a borzalom helyett, ami jutott. Majd biztos nekiállok ismerkedni és ide fogok hozni valakit a kis szemétdombom közepére, nyakamon egy gyerekkel, egy alkoholista balfasszal meg a "családom" életképtelen maradékaival. Tényleg remek bemutatkozó lenne. Meg tudnám kérdezni, kér-e pirítóst, mert más nincs, megmutatnám, hogy kell újraindítani a cirkót, amikor bedöglik és nincs fűtés meg melegvíz, hányszor kell izomból rávágni a villanykapcsolóra, hogy legyen világítás, melyik lépcsőfokra nem érdemes rálépni és egyebek. És lehet oldalazva közlekedni a sok szemét között. Tudni kell élni.

109

Elhiszem én, hogy szegénység van, meg minden, de horror, hogy egyesek a pénzt tartják az egyetlen gyereknevelési eszköznek, és azzal tartják lelki terrorban a kölyköt, és azzal versengenek érte. És rohadtul unom, hogy minden nap ezt kell végighallgatnom. Esküszöm, a házban lévő összes dolgonak kívülről fújom már az árát álmomból felébresztve is. A kedvencem a "bezzeg anyád nem vette volna meg 1200 forintért ezt, biztos az olcsó szart kaptad volna" jellegű megjegyzések áradata. A másik joker, hogy bár kajára már nem futja (illetve ha igen, akkor egy nap alatt főznek négyfélét, aminek a fele megy a kukába), de plazmatévére kötött playstation az van. Állandóan veszi a gyereknek a hülye játékokat (persze minimum 18+-osokat a 9 évesnek, ahogy azt kell), utána meg megy a veszekedés, hogy miért mindig ott ül előtte. A mai csúcs a negyvenedik "kapcsold ki már azt a szart és húzz aludni" után már az volt, hogy örüljön neki, hogy én nem cseszem le, hogy milyen sok lesz a villanyszámla. Hát így kell gyereket nevelni. "Család"...

108

Sajnos a kedvenc ügyintézőmnek ma nagyon morcos napja volt, úgyhogy nem sikerült hozzájutni a remélt adag szimpátia-illúzióhoz, pedig biztos sokat segített volna. Mindenesentre telefonos téma letudva, és úgy másfél hét múlva így jutott egy következő forduló, talán sikerül majd jobb hangulatban elcsípni. Tudom, hogy ez ebben a formában elég szánalmas, de nagyon ingerszegény jóideje az életem, és még az a kötelező mosoly és hülyéskedés is jól tud esni, ha már másra nem futja. Jobb program híján ma folytattam a kőműveskedést és telejsen lebontottam az egyik falat, amit azután tákoltak össze, hogy itthagytam a házat, úgyhogy máris sikerült megduplázni a szobám méretét, hogy kicsit élhetőbb legyen az egész. Persze még így is hátizsákból fogok élni jódarabig, mert tele van minden drága nővérem éveken át gyűjtögetett "majd jó lesz még valamire" lomjaival, plusz ez már kiegészült a lebontott fal maradványaival is. Beszéltem a szomszéddal, valamikor fizetés után felesben fizetünk egy konténert, aztán lehet végre tartani egy ipari méretű lomtalanítást, aminek nagyon ideje lenne, mert erősen középkori körülmények között élek, és nagyon szeretném már beszüntetni ezt a kuplerájt. Apránként, de legalább látszik valami minimális változás, nagyjából ennyi tart most életben.

107

Nem kis magyarázkodás árán sikerült elérnem a végrehajtónál a részletfizetést. Bár ez ebben a formában azt jelenti, hogy a fizetésig hátralévő három hétben gyakorlatilag egy fillérem sem lesz, legalább utána lesz miből élnem, még ha nem is sok marad. Viszont gy hosszabb távon legalább februárig el vagyok átkozva, a csillagok állása szerint az lesz az a pont, ahol végre kinullázhatom magam - persze csak akkor, ha most már tényleg nem jön több meglepetés, amiben nem vagyok annyira biztos az eddigiek után. Nagyon elegem van már, gyűlölöm, hogy jó állással is ingyen dolgozok, és nem tudom, mikor lesz ennek végre vége, mikor jön már el az az időszak, amikor gond nélkül költhetek végre magamra is abból, amit keresek. Holnap az utolsó filléreimből leügyezem a telefonom javítását, aztán hétvégi programnak marad a kőműveskedés, bontom tovább a falakat és megpróbálok apránként egy élhető, saját szobát varázsolni magamnak, ahol nem más ezer éve nem használt lomjaival vagyok körbevéve.

106

Egy kicsit most úgy érzem, félrementek a számításaim. Bár két-három hét alatt megint alaposan összecsaptak a fejem felett a  hullámok, mindezt az óceán közepén, betoncipőben, úszni nem tudva, azért mégis úgy érzem, hosszú távon kifizetődő lesz, hogy visszajöttem ide. Legalábbis reménykedek még, mert ez a helyzet tényleg brutális. Eddig sem voltam toppon, de ami itt hirtelen a nyakamba zúdult, az valami brutális. A munka nagyon kemény, nem egyszerű már fenntartani a látszatát annak, hogy nem kezdtem ilyen rövid idő után megtörni. Ha egyszer tényleg eljön az a pont, hogy egyenesben leszek és megtehessem, biztos, hogy befejezem ezt a karriert, mert így soha életemben két nyugodt percem nem lesz. Ilyenkor próbálok leginkább abba kapaszkodni, hogy átgondolom, mi volt eddig, és azt nagyon nem kívánom vissza, megaztán most a hétvége kihagyása is rádobott egy lapáttal, hogy alaposan kimerüljek mentálisan. Az anyagiak is kikészítenek. Az hagyján, hogy ha nem most költözök véletlenül ide, akkor az utcán landoltam volna, de megint ott tartok, hogy hónapokra előre fillérezgetek, hogy hogy nem fogok éhen halni. Reggel felhívtam a végrehajtót, elmagyaráztam neki a kellemes szituációt és próbáltam jó hosszú nyelvvel kikönyörögni egy részletfizetési lehetőséget, aztán a telefon miatt veszekedhettem a biztosítóval, ami megint nem két filléres móka lesz, és mindemellé ott a hitel és ömlenek be a számlák, úgyhogy idén már nem nagyon kell azon gondolkoznom, hogy miből kezdjem rendbehozni a lakást. A harmadik joker, hogy a magánéletem teljesen megszűnt létezni. Amióta visszköltöztem, volt összesen bő három óra, amit egyedül töltöttem, és rosszul vagyok az erőltetett bájcsevejtől, ami körbevesz, utálok másokat kerülgetni, utálok a hülye szokásaikhoz igazodni. Lassan az ismerőseim maradéka is elkopik, és marad az, hoy siránkozok a semmiről ide a nagyvilágba. Nagyon úgy érzem, hogy sikerült két szék között a padlón landolni, pedig naivan bíztam benne, hogy itt majd végre máshogy alakulnak kicsit a dolgok. Persze jogos, alakultak is, csak nem abba az irányba, mint szerettem volna. Lassan az egyetlen maradék szociális kapcsolatom a telefonos ügyfélszolgálatos hölg lesz, akihez fejvesztve menekülök minimális kötetlen beszélgetésért meg pár félresikerült bókért, aztán ha egyszer végre visszakapom a telefonom, erről is lemondhatok. Szóval nagyon röviden összefoglalva a lényeget: nem fényes a helyzet.

105

Hát én komolyan agyvérzést fogok kapni, bár inkább az a csoda, hogy ez még nem történt meg. Csütörtökön kaptam három postai értesítőt, és a remek közlekedésnek és nyitvatartásnak hála ma már el is jutottam érte. Még ismerős is volt az egyik feladó neve, de nem tudtam hirtelen hova rakni, amíg ki nem nyitottam a borítékot. Hát persze, hogy a végrehajtótól kaptam szerelmes levelet, egy szaftos fizetés letiltásról. Négymilliárdszor elmondtam, hogy ha valamit nem tud befizetni, akkor szóljon és elintézem, az amúgy is kukába dobott százezrek mellett már nem az a nyamvadt párezer forint fog földfözvágni. Persze egy szót sem szólt, és arról sem, hogy már megkereste a végrehajtó, és arról sem, hogy még neki is cseszett fizetni a beígért részleteket, szóval pápá fizetés. Ha nem költöztem volna ide pár hete, most jött volna a meglepetés, hogy bocs, nem tudom miből fizetni az albérletet, úgyhogy mehetek az utcára... Kegyetlenül elegem van abból, hogy gyakorlatilg ingyen dolgozok és egy fillér nélkül élek, és ez megint el lett intézve a következő két hónapra. Itthon persze ment a magyarázkodás, hogy "deaznemúgyvolt" meg "márrégikivanfizetvecsakmégnemértoda" meg az okoskodás, hogy hogy lehet elsunmákolni az egészet, arra persze már egy halvány gondolatfoszlány sem maradt, hogy esetleg épp emiatt a hozzáállás miatt sikerült megint itt landolni. Fel tudnék robbanni, rohadtul elegem van ebből, és valai iszonyatosan megalázó az egész. Nesze neked házfelújítás, ezzel a tempóval öt év alatt még nullára sem fogok kijönni. És a legijesztőbb az az egészben, hogy nem tudom, mennyi ilyen meglepetés vár még rám...

104

Ha azt vesszük, akármennyit is nyelek állandóan, a magam módján rohadt türelmes ember vagyok. Vagy legalábbis képes vagyok elszámolni tízig (vagy épp százig vagy ezerig), mielőtt kiadnám a véleményem. De azért ott tartok, hogy lassanként kezd nagyon elborulni az agyam. A fél életem úgy éltem le, hogy az állandó veszekedésből az állandó veszekedésbe mentem haza, két perc nyugtom nem volt sosem, és inkább átváltottam arra az életmódra, hogy ha kell, egy fillérem se maradjon, de legalább egyedül lehessek és megszabaduljak abból a horrorból. Most erről is lemondtam, hogy megpróbáljam valahogy a többi részt is rendberakni, és lassan ott tartok, hogy ugyanabba essek bele, mint ami előtte volt. Ma már nem sokon múlt, hogy kivágjak mindenkit az utcára, hogy menjenek a fenébe a dolgukra és a környéken ne lássam őket többet. Rohadul nem hiányzik az életemből az életképtelen nővérem, akit évek óta eltartok és egy kisebb vagyont kellett már ráköltenem és az állandó siránkozását hallgatni, hogy jaj de rossz most minden, és jaj de most épp nincs pénze, de majd jövő hónaptól aztán jön a tuti munka, amivel úgyis befürdik. Nem hiányzik a bébiszitterkedés, lenne jobb dolgom is, mint a gyerekfelügyelet. És leginkább nem hiányzik ez az alkoholista balfasz, aki miatt itt van a nyakamon mindenki, és úgy viselkedik, mintha itt élne. Persze mikor itt vagyok, lógatja rendesen a nyelvét, sürgölődik-forgolódik, poénkodik, takarítgat, mert ő legalább érzi, hogy erősen a "nehezen, de megtűrt személyek listáján" van elég előkelő helyen. De ideje, hogy felfogják, hogy ezt most szépen befejezzük. Rohadtul nem hiányzik a szánalmas családi drámájuk, nem fogom ezt hallgatni, és nem fogok megint 15 négyzetméterre korlátozódni a saját házamból, ahol örülhetek, ha többé-kevésbé békénhagynak. Hányingerem van ettől az egésztől és az állandó műjópofizástól. Jövő hónapban az lesz az első, hogy lecserélem a zárat és ezt a balfaszt szépen kivágom, ha kell, vigye a cuccait is, de ide többet nem teszi be a lábát. Ha akar valamit, vagy látni akarja a gyerekét, akkor kinn a kapu előtt megvárhatja, de még az udvaron sem szeretném látni a lábnyomát. Utána pedig nővérem is kezdhet gondolkozni azon, hogy hova és miből fognak menni, nem érdekel az egész, oldja meg, nem fogom megsajnálni, mert soha nem mászok ki ebből a katasztrófa helyzetből.

Legfrissebb bejegyzések
Címkefelhő
Feedek
Megosztás